E cikk eredetileg a Mere Orthodoxy honlapján jelent meg 2022. november 10-én.

Az eredeti írás itt található: https://mereorthodoxy.com/how-should-christians-speak-in-public.

Jelen fordítás a Gospel in Life. Winter 2025: Gospel-Changed Minds felületén megjelent változat alapján készült, ami itt érhető el: https:// gospelinlife.com/article/how-should-christians-speak-in-public/?mc_cid=3230079918&mc_eid=1bbdebb7fb

 

Előszó Kathy Kellertől (2025 január):

Amikor Tim ezt írta, már csak hat hónapja volt a haláláig, bár ezt akkor még nem tudtuk. Újraolvasva a cikket mégis határozottan prófétainak találom. Egyes keresztények számára ijesztőek a kérdések, amelyeket minden alkalommal feltesznek nekik, amikor a hitükről beszélnek, ezért a hallgatást választják. Mások a „tegyétek azt az emberekkel, mielőtt ők tehetnének veled” elv alapján működnek, és rögtön „lángra lobbannak”. Egyik megközelítés sem tiszteli azt, amit Jézus követőjének hozzáállásáról tanítottak nekünk.

Ez az írás határozottan emlékeztet Timre – bátor, de szelíd, szókimondó, de nem becsmérlő. Még most is minden nap tanulok tőle új dolgokat.

—Kathy Keller

 

 Gyötrelmes volt végignézni, ahogyan David Koch az ausztrál Sunrise reggeli műsorában Guy Mason lelkipásztort felnyársalta.^[1] Alig néhány nappal azután, hogy Andrew Thornburnt kinevezték egy professzionális ausztrál futballklub ügyvezetőjének, el is bocsátották a City On A Hill Church-höz való kötődése miatt. Ezt azzal indokolták, hogy az egyház hagyományos keresztény álláspontot képvisel az abortusz és a homoszexualitás kérdésében. E meggyőződés pedig az ausztráliai közélet prominens szereplője esetében elfogadhatatlan. Thorburn nem volt hajlandó nyilatkozni a hitéről, ezért a Sunrise Guy Masont, Thornburn gyülekezetének a lelkészét, hívta meg helyette.

Jópár interjúval a hátam mögött nem is lehetnék jobban együttérző Masonnel, hiszen az ember minden egyes ilyen alkalommal úgy tér haza, hogy azon gondolkodik, mit is kellett volna mondania. Könnyű nekünk, többieknek, megnézni a felvételt, és jobb válaszokat kigondolni a karosszékünk nyugalmából.

Engem inkább az érdekel, milyen tanulságot vonnak le az esetből olyan szerzők, mint Simon Kennedy,^[2] David Ould^[3] és mások, akik James R. Wood^[4] példáját követik. Valamilyen formában mindannyian abból a Lesslie Newbigin-féle tételből indulnak ki, hogy az egyháznak meg kell változnia, mivel a nyugati társadalmakban a „keresztény világ” (Christendom) folyamatosan sorvad. A jóakarat, tiszteletadás és elismerés/megbecsülés, amellyel a szélesebb kultúra az egyház iránt viseltetett egykor, eltűnt, helyébe pedig egyre növekvő ellenségesség lépett. Mindez fokozatosan történt. Tíz évvel ezelőtt Stefan Paas a szekularitás és a kereszténységgel szembeni ellenszenv különböző szintjeiről – a „poszt-keresztény világról” (Post-Christendom), a „posztmodernitásról” (Post-Modernity) és a „poszt-kereszténységről” (Post-Christianity) – kezdett írni, felismerve, hogy Európa egyes részein a keresztény hit világiasabb és ellenségesebb, mint más helyeken.^[5]

Nemrégiben Aaron Renn ugyancsak amellett érvelt, hogy az amerikai kultúra a kereszténység támogató megítélésétől a semleges, majd napjainkban az ellenséges felé mozdult el. Newbigin azt hangsúlyozta, hogy az egyházak azért hanyatlanak, mert továbbra is úgy beszélnek és szolgálnak, mintha a világban a keresztény világ kultúrája lenne a meghatározó – pedig nem ez a helyzet. Minden bizonnyal igaza volt abban, hogy az egyház még mindig nem alkalmazkodott az elmélyülő poszt-keresztény világ időszakához. Kennedy, Ould és Wood hasonlóképpen arra figyelmeztetnek, hogy a keresztény világnak vagy akár a „semleges” világoknak megfelelő módon megszólalni a közbeszédben hiba manapság, amikor az azokat elutasító világban élünk.

Mindhárom említett szerző szerint a „békülékeny”, „kedves”, „releváns”, „megnyerő” és „együttérző” hangnem és hozzáállás immár nem működik. Kennedy ezt „keresőérzékeny” (seeker-sensitive) megközelítésnek nevezi, amely, ahol csak lehet, egyetért az ellentétes nézetekkel, kerüli a konfrontációt, kíméletes hangnemben beszél, és arra törekszik, hogy hiteles és vonzó maradjon a világiak számára. Kennedy érvelése szerint azonban: „a világ megváltozott, és ezért a kultúrával folytatott békülékeny párbeszéd kora lejárt. Többé már nem elég, ha kedvesek és relevánsak vagyunk”. Ould azt is kifogásolja, hogy Mason egyszerre próbált „szimpatikusnak” és „ésszerűnek” tűnni. Szerinte le kellene mondanunk erről a célkitűzésünkről, és csak ki kellene mondanunk a kendőzetlen igazságot. A „keresőérzékeny” megközelítés helyett rendelkezésünkre áll az, amit úgy is nevezhetnénk, hogy „csak mondd az igazat.”

A nyilvánosság megszólításának teológiája

Jöjjön hát egy javaslat a nyilvános megszólalás olyan módjára, amely nem csak a keresőérzékeny megközelítéstől, hanem az új (és bevallottan kiforratlan) „csak mondd az igazat” megközelítéstől is különbözik.^[6]

„Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.” (1Kor 2,1–5)

Sokan azt fogják mondani, ez a szakasz cáfolja a „kultúraszintű párbeszéd” gondolatát. Pál itt bizony azt mondja, nem végez „kultúraelemzést” („emberi bölcsesség”), és még csak nem is használ érveket („bölcsesség megejtő szavaival”). Ehelyett egyszerűen csak bátran és egyenesen kimondja az igazságot, anélkül, hogy megpróbálná azt a világi gondolkodás szerint meggyőzővé tenni. Egyszerűen csak szól és hagyja, hogy a Szentlélek meggyőzzön, akit csak akar.

De míg az 1Kor 2-ben azt mondja, hogy nem használ „meggyőző” szavakat, a 2Kor 5,11-ben és 10,5-ben ennek az ellenkezőjét mondja. Pál ott érveket cáfol meg, az Apostolok Cselekedetei pedig arról beszél, hogy „vitába száll” a nem hívőkkel (ApCsel 17,2, 17), ami görögül szó szerint azt jelenti, hogy „vita céljából folytatott párbeszéd”. Pál tehát nem mondhatja azt az 1Kor 2-ben, hogy nem alkalmaz semmilyen stratégiát az emberek véleményének megváltoztatására.

A görög „ékesszólás”, „bölcsesség” és „bölcsesség megejtő szavai” kifejezések jelentésének legteljesebb feldolgozása Anthony Thiseltonnak az 1. Korinthusi levélhez írt terjedelmes kommentárjában található.^[7] Röviden összefoglalva Thiselton azt állítja, hogy Pál nem önmagában az érvelést vagy a meggyőzést utasítja el, hanem inkább három dolgot:

1. A maró gúnyt és a szuper magabiztos demagógiát ahelyett, hogy az alázat és a szeretet lelkületét mutatná,^[8]
2. A tapsot kiváltó retorikát, ami a tömeg előítéleteire, büszkeségére és félelmeire játszik, ahelyett, hogy megalapozott, körültekintő érveket hozna fel,^[9] és
3. A szóbeli ügyességre, szellemességre vagy műveltségre való támaszkodást ahelyett, hogy azt magyarázná, amit a bibliai szöveg valójában mond.^[10]

Thiselton szerint Pál elutasítja kora legnépszerűbb szónokainak módszereit, akik rendkívül hatékonyan tudták befolyásolni hallgatóságukat. Magabiztosan és nagyképűen beszéltek önmagukról, akkor is, amikor ellenfeleiket karikírozták, kicsinyelték le és gúnyolták ki – soha nem ismerték el gaztetteiket vagy gyengeségüket. Jól ismerték közönségük félelmeit és előítéleteit, és inkább azokra játszottak rá, semhogy megkérdőjelezték volna azokat. Végül pedig inkább eredményeikre, kifinomultságukra, megjelenésükre és intelligenciájuk fitogtatására támaszkodtak  annak érdekében, hogy követőkre tegyenek szert, mintsem érdemi javaslatokra és érvekre.

A mai közbeszédet természetesen az ilyen hangok uralják. Ezek rendkívül hatékonyak adományok, szavazatok és követők megszerzésében. Az 1Kor 2 egy figyelmeztetés arra, hogy bár a keresztényeknek ki kell állniuk a nyilvánosság előtt az igazság mellett, nem szabad „felvenniük a kesztyűt” és „belemenniük a harcba” a világ retorikáját használva.

Ezzel szemben Pál az alábbiakra hívja a keresztény kommunikátorokat:

1. Az alázat és a szeretet lelkületére (amit én „gyöngédségnek” fogok nevezni). A Lélek gyümölcsei közé tartozik a szeretet, az öröm és a békesség, a türelem és a kedvesség, valamint az alázat. Ezeknek kézzelfoghatónak kell lenniük, amikor nyilvánosan beszélünk az evangéliumról. Manapság a legnépszerűbb közéleti személyiségek magabiztosságot és rettenthetetlenséget mutatnak, de szeretetet és alázatot nem. Mi nem szállhatunk föl erre a vonatra.
2. Kulturálisan meggyőző érvek használatára (amit én „meggyőzésnek” fogok nevezni). Az Apostolok Cselekedetei és Pál levelei számos példát adnak Pál érvelésmódjára. Nem pusztán igazságtételeket hirdetett – az adott hallgatóságnak a saját fogalmaik szerint mutatta meg miért is kell hinniük. Nekünk tehát nem csupán az igazságot kell elmondanunk, hanem meg kell keresnünk a meggyőző érvelés módját, ami összhangban áll az emberek gondolkodásával és szívével.
3. Csendes és bátor bizalomra Isten Igéjének igazságában (amit én „eltökéltségnek” fogok nevezni). Nem lesz elég, ha a hallgatóság azt látja, hogy a keresztények tétováznak

Ezek mindig is kulcsfontosságúak voltak, függetlenül attól, hogy a kultúra támogató, semleges vagy ellenséges volt velünk szemben. De e tulajdonságok soha nem voltak annyira szükségesek a gyakorlatban, mint most. Alkalmazzuk hát hipotetikusan erre az ausztráliai interjúra és helyzetre!

Gyöngédség

Mindennek ellenére Mason lelkipásztor az egész interjú alatt végig kedves, nyugodt és higgadt, udvarias és tisztelettudó maradt. Mivel véleményem szerint kevésbé volt meggyőző és eltökélt, mint amilyen lehetett volna (ld. alább), elismerem, hogy magatartása csak „kedvességnek” tűnt. De azt hiszem, ebben elismerést érdemel. Kérdezője számos olyan retorikai eszközt használt – gúnyolódást, lekicsinylő nyelvezetet és demagógiát a valódi érvelés helyett –, amelyet Pál tilt az 1Kor 2-ben. Guy Mason nem így válaszolt. „Mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást.” (1Pt 2,23) Úgy vélem, megmutatott valamit a Lélek gyümölcseiből.

Állásfoglalás

A riporter rögtön és többször is rákérdezett az egyház abortuszról és homoszexualitásról vallott nézeteire. Ahelyett, hogy ezeket nyíltan megfogalmazta volna, Mason kitérni tűnt ezek elől. Nem tudom, mennyire a „keresőérzékeny” megközelítés hajtotta és mennyi volt csak a kortárs médiaképzettség hatása. Vegyünk kézbe a médiaképzésről írt, politikusoknak és üzleti vezetőknek szóló bármilyen könyvet, és azt az utasítást fogjuk olvasni, hogy előre válasszuk ki a pozitív beszédtémákat, és aztán „maradjunk az üzenetben”. Láttam, hogy a politikusok különösen a kellemetlen kérdéseket hagyják figyelmen kívül, és csak ismételgetik a beszédtémáikat. Akár jogos ez az elemzés ebben az esetben, akár nem, Mason lelkipásztor nem tűnt úgy, mint aki nyugodt magabiztossággal bír a Biblia történelmi tanítására nézve e mára vitatottá vált kérdésekben.

Meggyőzés

E címszó alatt sokkal többet lehetett volna tenni az interjúban.

Mason lelkipásztor hallgatólagosan elfogadta azt az érvet, hogy az egyháznak el- és befogadónak kell lennie mindenkivel szemben, és gyakorlatilag azt hajtogatta: „Mi azok vagyunk! Mi ilyenek vagyunk!” De ahelyett, hogy azt mondanánk a kultúránkat lenézőknek: „Nézzétek, mennyire megfelelünk az elvárásaitoknak!”, a keresztényeknek a mi nyugati kultúránkban inkább meg kell kérdőjelezniük e normákat.

Koch fő stratégiája az interjúban az volt, hogy a hagyományos keresztény álláspontot szélsőségesnek, következésképp kirekesztőnek tüntesse fel. Így amikor feltette első kérdését az egyház „abortuszra és homoszexualitásra vonatkozó keményvonalas nézeteire” vonatkozóan, helyénvaló lett volna, ha Mason feltesz egy ellenkérdést. „Minden tisztelettel, David, az általad használt »keményvonalas« kifejezés úgy hangzik, mintha szélsőségesnek neveznéd a nézeteinket. Valamivel kevesebb mint kétmilliárd ember, a világ népességének egynegyede muszlim, akik ugyanezeket a nézeteket vallják. Azt mondod, hogy egyetlen muszlim sem lehet egy állami futballklub vezetője?”

Egy ilyen kérdés a szekuláris nézőpontot vallók saját kulturális narratíváját (a sokszínűség és a faji kisebbségek értékét) használja fel ellenük. Ha Koch azt válaszolta volna, hogy „Így van, nem gondolom, hogy egy muszlim klubvezető lehetne”, akkor Mason azt válaszolhatta volna, hogy most Koch az, aki meglehetősen nem befogadó, és ha a világ népességének több mint háromnegyedét, azokat, akik nem szekuláris nézeteket vallanak a szexualitásról, kizárja, akkor most ki is a szélsőséges? És ha Koch azt mondta volna, hogy „Nos, azok az emberek még nem felvilágosultak”, akkor Mason azt válaszolhatta volna, hogy „Ez vajon nem csak egy újabb példa a nyugati felsőbbrendűségre és imperializmusra? Nem éppen azt a marginalizálást és kirekesztést követi el, mint amire panaszkodik?”

Valahol ennek az ellenüzenetnek át kellett volna jönnie. Így is lehetett volna fogalmazni:

„A tény az, David, hogy mindenkinek vannak erkölcsi normái, amelyek alapján egyeseket befogad, másokat pedig kizár. Senki sem teljesen befogadó. És igen, a keresztények, éppen úgy mint mindenki más, erkölcsi alapelveket határoznak meg. Úgy gondoljuk, ezek illeszkednek ahhoz, ahogyan Isten megteremtett bennünket, és segítenek boldogulnunk a világban. És vannak, akik nem értenek egyet e szabályokkal és elvekkel – de nem rúgjuk ki őket, és nem mondjuk nekik, hogy utálatosak. Szerető közösségbe fogadjuk őket, és addig járunk velük, amíg ők is ezt kívánják. Hisszük, hogy ez beleillik abba, ahogyan Jézus élt, majd meghalt, megbocsátva azoknak, akik ellene voltak.”

Összegzés

Az egyértelműség kedvéért egyszerűsítsük le talán túlzottan is az egészet:

• • A „keresőérzékeny” megközelítés a „gyöngédséget” hangsúlyozza az „állásfoglalással” szemben.
  • A „csak mondd meg az igazat” megközelítés az „állásfoglalást” hangsúlyozza a „gyöngédség” helyett.
  • De egyik megközelítés sem tesz sokat a „meggyőzésért”, vagy nem sok reményt ad rá.

A közbeszéd régebbi „keresztény világ” szerinti megközelítése  feltételezte, hogy a legtöbb ember eleve kedvezően áll a bibliai tanításhoz vagy nagyrészt meg van győződve annak érvényességéről. Az újabb „keresőérzékeny” megközelítés ugyancsak azt feltételezte, hogy a legtöbb ember a kereszténység felé fordulna, ha megmutathatnánk nekik, hogy az megfelel az igényeiknek. És most, egészen más okokból, de a kialakulóban lévő „csak mondd el az igazat” megközelítés is azt látszik feltételezni, hogy a meggyőzés és az érvelés nem megfelelő, hogy senki sem fog hallgatni arra, aki érveket használ. Míg a régebbi megközelítések azt feltételezték, hogy a meggyőzés szükségtelen, addig a legújabb megközelítés szerint hatástalan lesz. Ironikus módon tehát a közbeszédre vonatkozó összes modellünk megegyezik.

Én nem értek egyet. Tudom, hogy az evangelikál világban még éppen csak elkezdtük ezt a beszélgetést, de azt tartom, hogy Pál buzdítását felhasználva megtalálhatjuk a módját annak, hogy a három elemet, a gyöngédséget, az eltökéltséget és a meggyőzést úgy vegyítsük  a közbeszédünkben, hogy sok világi ember meghatónak, és néhányan közülük meggyőzőnek találja azt. Ez fogja lassan, de folyamatosan gyarapítani az egyházat társadalmunkban.

 

(Forrás: Gospel in Life. Winter 2025: Gospel-Changed Minds. https://gospelinlife.com/article/how-should-%20christians-speak-in-public/?mc_cid=3230079918&mc_eid=1bbdebb7fb.

Utolsó letöltés: 2025. január 28.

A bibliaidézetek forrása: Revideált Új Fordítás (RÚF 2014), https://abibliamindenkie.hu/.

A szöveget magyarra fordította: Körösvölgyi Zoltán, 2025.)

 

^[1] https://www.smh.com.au/national/kochie-clashes-with-city-on-a-hill-pastor-over-bible-s-relevance-20221007-p5bo5s.html

^[2] https://mereorthodoxy.com/negative-world-australia

^[3] https://davidould.net/christians-kicked-into-touch-some-thoughts-on-the-essendon-thing/?%20utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=christians-kicked-into-touch-some-thoughts-on-the-%20essendon-thing

^[4] https://firstthings.com/how-i-evolved-on-tim-keller/

^[5] Stefan Paas, „Post-Christian, Post-Christendom, and Post-modern Europe: Towards the Interaction of Missiology and Social Sciences,” in Mission Studies 28, no.1 (2011): 3-25 és „Challenges and Opportunities in Doing Evangelism” in Sharing Good News: Handbook on Evangelism in Europe, G. Noort, K. Avtzi, S. Pass, eds., WCC, 2017: 37-51 és „Religious Consciousness in a Post-Christian Culture” Journal of Reformed Theology 2012: 35-55. Az utóbb említett cikkben Paas amellett érvel, hogy Európa legmélyebben szekuláris részein (Kelet-Németországot hozza fel példaként) a nyílt vagy kifejezett vallási tudat eltűnt.

^[6] A megközelítést, amelyet most vázolni fogok, azóta használom, amióta 1989-ben Manhattanbe kerültem. (Ennek nagy részét a Gyülekezet a Központban című könyvemben már megírtam.) Amikor a városba érkeztem, egy, a kereszténység számára sokkal „negatívabb világot” fedeztem fel, mint amilyet Virginiában vagy akár Philadelphiában megismertem. Ma minden bizonnyal még inkább az, mint akkor volt, de 1989-ben a manhattani kultúra már átlépte a határt.

^[7] Ld. Anthony C. Thiselton, The New International Greek Testament Commentary: The First Epistle to the Corinthians, Eerdmans, 2000, 204–223.

^[8] Amit a NIV (New International Version) „ékesszólás”-ként (eloquence) fordít (1Kor 2,1), azt Thiselton „nagyképűség”-nek (high-sounding) fordítja, és hangsúlyozza, hogy az a büszkeséggel és az önteltséggel áll összefüggésben. Thiselton, 208.

^[9] Amit a NIV úgy fordít (1Kor 2,4), hogy „a bölcsesség megejtő szavai” (wise and persuasive words), azt Thiselton úgy fordítja, hogy „csábító szavak” (enticing words). Thiselton, 218.

^[10] Amit a NIV úgy fordít (1Kor 2,1), hogy „bölcsesség” (human wisdom), azt Thiselton úgy fordítja, hogy „az okosság fitogtatása” (display of cleverness). Lásd Thiselton, 208–209.